Következetesség
Aki nevelt már kutyát, tudja, hogy következetesség nélkül
lehetetlen rábírni őket bármire. A kutya egy hatékony gondolkodó! Ha
nem ismétled vele következetesen a parancsszavakat, haszontalannak
titulálja az információt, és kiszórja a fölösleges hangsort, vagy
átteszi passzívba. Mivel kérdezni nemigen tud,- tudom, az igazi
kutyaimádók most felhördültek,- kénytelen próbálkozással meggyőződni
a pillanatnyi szabadságfokról. Ha például egyszer szó nélkül
leengedem az úttestre, úgy gondolja, nem mindig tilos, ezért
próbából máskor is lelép. Ezzel a „járda” parancsszó azonnal passzív
állományba kerül, főként, ha egy gömbfejű (macska) a csábító
megjelenésével megerősíti a selejtezésben.
Persze a következetességnek is megvan az ára.
Egyszer Mandula nevű kiskorú leánykutyámmal jól megjártam. Csöndes
nyári este volt, már a sötétebből való. A szúnyogok meghitten
vinyákoltak a lámpák fényében, mint a fülpörgetett Ferrarik a
formaegyes pályán. Semmi nem zavarta meghitt együttlétemet hűséges
társammal, s gond nélkül bóklásztunk saroktól sarokig, meg-megállva
az úttest közelségét érezvén. Az utolsó sarkon megkísértett a sátán.
„Ültesd le!” - suttogta.
A következő időszakot nem kívánom vérszegény
polgártársaimnak! Az ülsz vezényszóra kiskutyám,- mint ahogy egy
odaadó ebtől elvárható,- lelkes topogásba, és réveteg
farkbillegtetésbe kezdett. Több sem kellett a lesben álló
szúnyogoknak, menten nekem estek, s krokodilt lealázó erővel
haraptak. Kellő határozottsággal akár a Pápához is be lehet jutni,
hát kicsit erőteljesebb hanglejtéssel folytattam. Kiskutyám ezt
valahogy úgy értelmezhette, hogy diskurálni támadt kedvem, és
elővéve szaporaléptű kubikus által tolt zsírozatlan talicskára
emlékeztető hangját, valami olyat közölt velem: „szeretlek én, ha te
is szeretsz, hányszor mondjam még?!” (Gyorsuló farkcsóválása ezt
sugallta, bár nem értettem tisztán.)
No komám, válassz! Következetesség, vagy
szemlesütve kimondod a megváltást jelentő „mehetsz” szócskát?
Németesen sarkos gondolkodású fickó lévén,- ebből azóta lejjebb
adtam,- ebben az állóháborúban töltöttem pokoli húsz percet, s
szúnyognemzedékeknek életet adó karommal négylábú társam két hátsó
lábát próbáltam erős nyomással görbületre bírni. Az emberi
lábszárcsont tonnákat bír ki, ha megfelelően terhelik, hát a
kutyánál ez megszorozható kettővel, s nem pusztán a darabszám
tekintetében. Csodálom, hogy elkeseredett harcomnak nem akadt
szemtanúja, hisz egy egyre hangosabban és elkeseredettebben nyekergő
kutya, és egy a szúnyogok elleni tevékenysége közepette vitustáncot
járó üvöltő gazda párosa,- a csöndes nyári éjben nyitott ablakok
mellett,- elég intenzív ébresztő. Végül nyertem, s békésen megtettük
hazáig az utolsó tizenöt lépést.
Édes kiskutyám csupán tíz évig élt. Biztos
előlem menekült szegény.
